Sófár virrasztás. Rengeteg szervezés és várakozás után végre elérkezett ez a nap is. Életem első virrasztása! Nagy tervekkel készültem az estére. Igen! Ébren fogok maradni, egész éjjel átadom magam az Úrnak, elmegyek a hajnali imádságra, Úrvacsorát is fogok venni és hajnalban a mi zenekarunk is úgy fog játszani, hogy az emberek teljes átéléssel fognak velünk énekelni! Azután elkezdődött.
Olyan jó volt látni, hogy mennyire különbözőek vagyunk dicsőítés terén (is)! Ki fennhangon, kitárt karokkal; ki behunyt szemekkel, csöndesen; ki fennállva és tapsolva; ki lassabb –ki gyorsabb dalokkal; ki a hangszerével; ki a szolgálataival (bizony, a mosogatással is!), de mindenki ugyanazt a fenséges és dicső Atyát dicsérte. Nemrégen hallottam egy nagyon jó hasonlatot, ami a dicsőítést hasonlítja, ahhoz, amikor rábízzuk magunkat egy folyó sodrására, vagy mikor elengedjük magunkat és lebegünk a víz tetején. Aki ott volt a virrasztáson, az ugyan ezt megtapasztalhatta. Lassabb énekeknél olyan volt, mintha lebegnénk, rábízva magunkat az Úrra és megpihenhettünk egy kicsit; majd a pörgősebb énekeknél hagyhattuk, hadd sodorjon magával a dal hangulata. Közben persze végig lehetett imádkozni. Akár közösen, közös célokért, vagy másokért, vagy „csak” magunkban, de imát kérni is lehetett, ami (szerintem) hihetetlenül jó érzés!
Lassan eljött a másnap, kezdtek hazaszállingózni az emberek, de még így is jelentős számú virrasztó maradt a hajnali órákban. Talán a kevesebb ember miatt, nem tudom, egy kissé családiasabb légkör alakult ki, ahol az azok is át tudták magukat engedni a dicsőítésnek, akiket esetleg feszélyezett a sok ember. Ugyanilyen meghitt hangulatban telt az Úrvacsora vétele is. (Ezt mondjuk csak hallomásból tudom, mert tervek ide- vagy oda, a lelkem felfrissülése után, a szervezetemnek is szüksége volt némi regenerálódásra… nem szépítem: átaludtam az Úrvacsorát, a napfelkeltét és sok-sok éneket…)
A szombat első napsugarai kétféle arcra sütöttek: az egyik volt az átszellemült, teljesen éber és felfrissült sófáros (szerencsére ők sokkal többen voltak); a másik pedig álmos fejű, élőhalott kinézetű sófáros, aki éppen most kelt fel (ez utóbbi közé tartoztam én is). Pedig ideje lett volna ébernek lennem, hiszen mindjárt 7 óra, mi jövünk! És akkor még az egyik énekesünk még aludt… Istenem, most légy velünk! Csak el ne aludjunk…-ilyen bíztatásokkal kezdődött az utolsó zenekar szolgálata. A zongora mellett ülve, amikor végig néztem a fáradt, de boldog virrasztókon, és amikor összenéztünk a szintén fáradt és némileg izgatott társaimmal, a
zenekarvezető bólintott. És megszólalt a dob, majd a gitárok, a zongora és végül az énekesek és minden mást elfelejtettem. Csak az volt bennem, hogy „Uram, ez neked szól! Légy velünk!” És amikor a „közönség” felállt és velünk együtt tapsolva énekelt az Úrnak, megjelent az első igazi mosoly az arcunkon, aznap hajnalban.
Együtt voltunk. Fáradtan, boldogan, megnyugodva, felfrissülve énekeltünk: „… és velem tapsol és táncol a menny…”! És tényleg ilyen érzés volt az egész. Tapsoltunk, énekeltünk, hálát zengtünk az Úrnak és Ő végig velünk volt!
A terveimnek ugyan csak a felét sikerült megvalósítanom, de cserébe Isten adott egy olyan ajándékot, egy olyan élményt, amit nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtek. Köszönet érte mindenkinek, aki segített a létrejöttében és köszönet Neki, aki mindezt lehetővé tette. Ámen.
Pordán Annasára
zámir: Köszi Annasára ezt a szuper beszámolót! Jóértelemben már beleborzongtam, milyen csodálatos is lehetett hajnalig kitartani és dicsőíteni! Nekünk sajnos hajnali 4-kor le kellett lépnünk, de addig is - fantasztikus volt - minta megszűnt volna az idő, csak az Úr és mi voltunk... Sátrat azért nem készítettünk, lejöttünk "a hegyről", és aludtunk délig egyet ;)